Titánok eszköztára

Arnold Schwarzenegger egy szál tornazsákkal érkezett Amerikába. Nem volt vízvezeték a házban, ahol felnőtt, Ausztriában. Kőművesként dolgozott, befektetett egy kis ingatlanba, és milliomos lett, mielőtt a Conan, a barbár első kockáját leforgatták volna. Aztán filmsztár, majd Kalifornia kormányzója lett, négymillió-kétszázezer szavazattal. És amikor leül megírni az előszót ehhez a könyvhöz, csak egyetlen mondatot akar átadni neked: „Nem vagyok önerőből felépült ember.”

Furcsa állítás egy ilyen embertől. Pedig pontosan ez a könyv egész lényege. Arnold felsorolja a mentorait. Reg Park, akit egy magazinban látott meg, és aki odaadta neki a tervrajzot. Joe Weider, aki kihozta Amerikába és megtanította az üzletre. Lucille Ball, aki megadta az első nagy hollywoodi lehetőséget. Egyikük sem volt félisten. Egyszerűen olyan emberek voltak, akik valamiben kiválóak lettek, és továbbadtak egy mintát. Tim Ferriss, a Titánok eszköztára szerzője, pontosan ezt csinálta öt éven át a podcastjában: leültetett több mint kétszáz világszínvonalú teljesítőt, és megkérdezte tőlük, hogyan csinálják. A könyv ennek a több ezer órányi beszélgetésnek a desztillált változata.

A mítosz, ami megbénít

Van egy hiedelem, ami sokkal több embert tart vissza, mint gondolnád. Úgy hangzik, hogy a sikeres emberek valami másféle anyagból vannak gyúrva. Hogy tökéletesek, fegyelmezettek minden téren, és nincsenek gyengeségeik. Ferriss több száz interjú után pont az ellenkezőjére jutott.

A megfogalmazása kíméletlenül pontos: a szuperhősök a fejedben, az ikonok, a milliárdosok, a bálványok szinte mind sétáló hibahalmazok, akik egy vagy két erősségüket maximalizálták. Nem a hiányosságaikat tüntették el. Az erősségeiket élezték ki a végletekig.