The Talent Code

A lány, aki hat perc alatt egy havi gyakorlást végzett el

Képzelj el egy tizenhárom éves kislányt egy ausztrál zeneiskola gyakorlótermében. Clarissának hívják, és hogy finoman fogalmazzunk, nem ő a tehetségkutatók álma. A kutatók, akik évek óta követik a fejlődését, három szót írtak a kartonjára: gyenge hallás, átlagos ritmusérzék, alulmotivált. Más szóval pontosan az a gyerek, akire a legtöbb zenetanár legyint, hogy ebből sosem lesz semmi. És most ott ül a klarinétjával, és egy „Golden Wedding" című régi dzsesszdarabot próbál megtanulni.

Aztán történik valami, amit Gary McPherson zenepszichológus videóra vesz, és ami később felforgatja mindazt, amit a tehetségről hinni szoktunk. Clarissa belekezd a dallamba, eljátszik két ütemet, megakad, megáll. Visszahúzza a fejét, mint aki rossz szagot érzett. Újrakezdi, lassabban. Megint elakad ugyanott. Most még lassabban próbálja, ütemenként, hangonként, és amikor hibázik, azonnal megáll, megkeresi a hibát, kijavítja, és újra nekifut. Hat perc alatt, McPherson számításai szerint, ez a „tehetségtelen" kislány annyit fejlődött, amennyit a szokásos gyakorlással egy hónap alatt sem ért volna el. Nem tehetségesebb lett. Egyszerűen másképp gyakorolt. Daniel Coyle, aki ezzel a jelenettel kezdi a „The Talent Code" című könyvét, pontosan tudja, hogy ez nem mese, hanem mérés.

A legizgalmasabb az egészben az, hogy Clarissa nem is tudta, mit csinál. Néhány perc múlva visszaváltott a régi módszerére: fogta a „Kék Duná"-t, és szépen, hibátlanul végigjátszotta elejétől a végéig. McPherson erre azt mondja, hogy ez olyan, mint egy mozgójárda: szépen halad rajta az ember, de közben semmit sem tanul. A fejlődés nem a sima futamokban lakik. A fejlődés ott történik, ahol Clarissa megakadt, ráncolta a homlokát, és kínlódva újra nekirugaszkodott.