Szuperintelligencia

A verebek, akik baglyot akartak

Egy tavaszi estén a verébcsapat fáradtan tért haza a fészeképítésből. Egy öreg veréb sóhajtva törte meg a csendet: „Olyan kicsik és gyengék vagyunk. Képzeljétek el, milyen könnyű lenne az életünk, ha lenne egy baglyunk. Segítene fészket rakni, vigyázna ránk, elkergetné a macskát és a menyétet."

A gondolat futótűzként terjedt. Az egyik veréb már azt tervezte, honnan szereznek egy elhagyott bagolytojást. Egy másik a fióka etetését szervezte. A csapat lelkesen csiripelt a fényes jövőről, amelyben egy hatalmas, bölcs szárnyas őrzi a gyengéket. Csak egyetlen félszemű, örökké aggódó veréb, akit Scronkfinkle-nek hívtak, szólalt meg halkan: „Ez biztosan a végzetünk lesz. Nem kellene előbb kitalálnunk, hogyan szelídítsünk meg és tartsunk kordában egy baglyot, és csak utána hoznunk a fészkünk közelébe?"

A többiek legyintettek. Elég nehéz lesz egyáltalán megtalálni a tojást, mondták, a szelídítéssel ráérünk később. A nehéz problémát mindig holnapra halasztjuk, mert a könnyebbet ma is meg tudjuk oldani. Ezzel a mesével ajánlja Nick Bostrom oxfordi filozófus a „Szuperintelligencia" című könyvét azoknak, akik a baglyot már megálmodták, de a szelídítését még senki nem találta ki. Mert szerinte mi, emberek pontosan ezek a verebek vagyunk, és a bagoly tojása már ott melegszik valamelyik kutatólaborban.

Miért mi döntünk a gorillák sorsáról

Bostrom egyetlen kíméletlen párhuzammal nyitja meg az érvelését. A gorillák sorsa ma már sokkal inkább rajtunk, embereken múlik, mint magukon a gorillákon. Nem azért, mert erősebbek vagyunk náluk, hiszen egy gorilla puszta kézzel széttépne minket. Azért, mert okosabbak vagyunk. Az intelligencia, nem az izom döntötte el, hogy ki uralja a bolygót.