Egy kis remény egy elb*szott világban

Egy kis remény egy elbaszott világban (Mark Manson)

Witold Pilecki már háborús hős volt, mielőtt úgy döntött, hogy önként besétál Auschwitzba. Lengyel tiszt, fiatal apa, két gyerek, vidéki ház, jól szabott kalapok, szivar a kertben. Aztán jött a Hitler nevű őrület. Németország nyugatról, a Szovjetunió keletről, és Lengyelország alig egy hónap alatt két szörnyeteg fogai között találta magát. Pilecki harcolt, vesztett, beépült egy földalatti ellenállásba. 1940-ben, amikor a Titkos Lengyel Hadsereg azt akarta megtudni, mi folyik abban a furcsa új német táborban a vidéken, Pilecki jelentkezett: hagyom, hogy elfogjanak, bemegyek, kiderítem, és kihozzuk a foglyokat egy lázadással. A felettesei azt mondták neki, hogy ez öngyilkosság. Bemegy, és nem jön ki onnan senki.

Bement. Kiderítette. Ő volt az első ember a világon, aki értesítette a külvilágot a holokausztról. Részletes jelentéseket küldött ki a táborból: napi tízezreket gázosítanak, főleg zsidókat, és ha nem tudtok minket kiszabadítani, akkor legalább bombázzátok a gázkamrákat. A jelentések eljutottak a londoni szövetséges főparancsnokságig, Eisenhowerig, Churchillig. Mindenki úgy érezte, hogy Pilecki túloz. Senki nem hitte el, hogy a valóság ennyire elbaszott lehet. 1943-ban Pilecki rájött, hogy a felmentő sereg nem jön. Megszökött a táborból. Tovább kémkedett, ezúttal a szovjetek ellen, akik közben elfoglalták Lengyelországot. Megtalálták. Egy évig kínozták. „Auschwitz csak egy semmiség volt ehhez képest", írta a feleségének. Soha nem köpött. A kommunisták 1948-ban tarkón lőtték.

Pilecki minden józan ésszel ellentétesen azt csinálta, amit csinált. Elveszítette a hazáját, a családját, a barátait, majdnem a saját életét, és mégis volt benne valami, amit nem tudtak elvenni tőle, amíg a szíve dobogott. Manson nem véletlenül indítja vele a könyvet. Pilecki története két okból különleges. Egyrészt mert a hősiessége nem filmes pózolás. Egy hétköznapi vidéki tiszt önként elhajózik a pokolba, és onnan részletes jelentéseket küld haza, miközben éhezik, fagyoskodik és nézi a barátait elhamvadni a kéménynél. Másrészt mert a végén elveszítette mindenét, és mégsem alkudott. A halála előtti utolsó hónapokban a saját feleségének írta, hogy az auschwitzi évek a szovjet kínzásokhoz képest „semmi" voltak. Ez egy olyan ember, akit a remény fogalma sosem hagyott el, mert a reménye nem külső eredménytől függött.