Dűne

Ha már a múlt heti fikciózással megnyitottuk az utat a nem kimondottan ismeretterjesztő kötetek előtt, akkor most megragadnám az alkalmat egy újabb arcpirító hiányosságom pótlására. Mert habár Frank Herbert Dűnéje sokak szerint a legjobb (és mellesleg legnagyobb példányszámban elkelt) sci-fi a világon, valahogy eddig soha nem jutottam hozzá. És ez így visszatekintve talán nem is baj.

Na nem azért, mert nem tetszett – alig tudtam letenni. Úgy értem: talán nem is baj, hogy eddig nem olvastam. Mert itt bizony a felszíni kalandregény alatt is van mit kicsomagolni, amihez egyáltalán nem bánom, hogy most már jelentősen szélesebb olvasottsággal tudtam hozzáállni.

A régóta tervezgetett találkozást a Dűne világával végül a vészesen közelgő megfilmesítés (és kedves Vurmarti cimborám Moly-os értesítései) váltották ki, az élmény pedig leginkább gyerekkorom Harry Potter-es, illetve az egyetemi éveim Brandon Sanderson-os beleszerelmesedéseihez hasonlítható. Minden esetre igyekezni fogok nem szét-fan-kodni az alábbi elemzést, és a bloghoz méltóan pár önfejlesztéses tanulságot is kisajtolni.

Természetesen, mint minden fikciót érintő bejegyzésben, itt is Spoiler warning! van érvényben. Aki még nem olvasta, annak csak annyi a spoiler-mentes értékelésem, hogy olvassa el! Utána itt találkozunk.

Mondtam, hogy Spoiler warning? Ja igen? Akkor jó.

Mi történik?

TL;DR: A lehető legrövidebben a következőképp tudnám összefoglalni a sztorit:

Gonosz uralkodóék csellel akarják kinyírni egy riválisuk egész családját, de a rivális gyereke túléli, ellenük fordítja a cselt, és pár év alatt olyan sereget kovácsol az addig lenézett helyi bennszülöttekből, amivel ő lehet az új uralkodó. Mindez az űrben, és gépek helyett agyfokozó varázsszerrel. Akinek ilyen szinten elég a cselekmény, az nyugodtan ugorhat a tanulságokra. Aki viszont szeretne egy kicsit részletesebb összefoglalót, az most vegyen két nagy levegőt, mert tömör lesz: