Capital

A férfi, aki húsz évig egy könyvtárban ült

1867 tavaszán egy testes, szakállas német férfi nap mint nap elfoglalta ugyanazt a helyet a londoni British Museum kerek olvasótermében. Karl Marxnak hívták, és akkor már közel két évtizede dolgozott egyetlen könyvön. Közben három gyermekét temette el, jórészt azért, mert nem volt pénze orvosra és tisztességes lakásra. A felesége, Jenny, eladta a családi ezüstöt, hogy legyen mit enniük. A barátja, Engels, egy manchesteri pamutgyár hasznából küldött neki pénzt, hónapról hónapra, hogy életben maradjon az ember, aki éppen a gyárrendszer leleplezésére tette fel az életét.

Gondolj bele ebbe az iróniába egy pillanatra. A tizenkilencedik század legélesebb tőkekritikáját egy olyan ember írta, akit egy gyártulajdonos tartott el. Marx pontosan tudta, hogy a pénz, amiből a kenyerét veszi, ugyanabból a rendszerből fakad, amelyet szét akar szedni darabokra. Nem moralizált róla. Nem azt mondta, hogy a gyárosok rossz emberek. Valami sokkal nyugtalanítóbbat állított: a rendszer logikája olyan, hogy még a jóindulatú tulajdonost is rákényszeríti ugyanarra a viselkedésre. A *Tőke* nem egy gonosztevőkről szóló könyv. Egy gépezetről szól, amelyben mindenki, a munkás és a tőkés egyaránt, kényszerpályán mozog.

Ezért nehéz, és ezért érdemes megérteni. Marx nem azt kérdezi, hogy igazságos-e a piac. Azt kérdezi, hogyan működik valójában, a felszín alatt. És az a kép, amit felrajzol, akkor is gondolkodásra késztet, ha politikailag minden porcikád tiltakozik ellene. A könyv egyébként kudarcként indult. Az első kiadás ezer példánya négy évig fogyott el, a német szaklapok agyonhallgatták, és Marx keserűen panaszkodott Engelsnek, hogy a hallgatás rosszabb a támadásnál. Aztán lassan terjedni kezdett, előbb Oroszországban, majd mindenütt, és a huszadik század egyik legtöbbet idézett, legtöbbet félreértett könyvévé vált.