Az Önértékelés hat pillére

Az önbecsülés hat pillére — Nathaniel Branden

Patricia húszas éveiben járt, amikor Branden rendelőjébe érkezett. Nyolc évet töltött el egy férfi mellett, aki szerette ugyan, de rendszeresen letorkollt, kigúnyolta az ötleteit, és ha valami nem ment neki a munkában, azt Patricia rovására írta. Ami különösen megdöbbentette Brandent: Patricia nem a félelmet hozta be a terápiába, nem a dühöt, nem a megalázottságot. Azt hozta be, hogy ezt nyilván megérdemelte. "Valami hibás van bennem" — ezt ismételgette. Nem keresett magyarázatot a férfi viselkedésére. Az egyetlen magyarázat, amelyet elfogadott, saját magában volt. Nem azért volt itt, hogy a kapcsolatot elemezze. Azért volt itt, hogy megértse, mit csinált rosszul ő maga.

Branden évtizedeken át hallott hasonló mondatokat. Különböző emberektől, különböző háttérrel, különböző tünetek mögött. A közös nevező mindig ugyanaz volt: a személy mélyen, majdnem szó szerint nem hitte el, hogy jogosult jól élni, gondolkodni, érvényesülni. Ez nem depresszió volt, nem szorongás — legalábbis nem csak azok. Ez egy még alapvetőbb hiány: az önbecsülés hiánya.

Branden 1954-ben, huszonnégy évesen, a New York-i Egyetemen pszichológiát tanulva dolgozott először tudatosan a témával. Az akkori pszichológiai irodalomban szinte semmi nem foglalkozott az önbecsüléssel. Freud a szelf-iránti elégedetlenséget az Ödipusz-komplexusra vezette vissza, Alfred Adler a fizikai hiányosságokból eredő kisebbrendűségi érzésre. Egyik sem elégítette ki Brandent. Amit ő látott a klinikai munkában, az ennél sokkal általánosabb és mélyebb volt: az emberek belső bírósága soha nem szünetelt, és az önítélet volt az az egyetlen, amelyet senki nem tudott megkerülni.