A most hatalma

A most hatalma. Eckhart Tolle

1977 egyik éjszakáján, nem sokkal a huszonkilencedik születésnapja után, egy londoni albérletben egy fiatal férfi felébredt egy olyan érzéssel, amelyet még soha nem tapasztalt ilyen erővel: szinte tárgyiasult félelemmel. A bútorok körvonalai a sötét szobában, a távoli vonatzaj, a saját létezésének tompa súlya minden idegennek és értelmetlennek tűnt. A férfi évek óta súlyos depresszióban élt, és az öngyilkosság gondolata nem volt új a számára. Ezen az éjszakán azonban valami megváltozott. Egyetlen mondat ismétlődött a fejében: „Nem tudok többé együtt élni magammal."

Aztán hirtelen megakadt rajta. Furcsa mondat. „Egy vagyok vagy kettő? Ha nem tudok együtt élni magammal, akkor két én van itt: az »én«, és az a »magam«, akivel az »én« nem tud együtt élni." És mindjárt utána: „Talán csak az egyik valódi a kettő közül."

Ettől a felismeréstől az elméje megállt. Teljesen tudatos volt, de nem voltak gondolatai. Úgy érezte, mintha egy belső örvénybe húzná valami. Hallott egy hangot a mellkasából: „Ne állj ellen semminek." Hagyta, hogy beleessen abba, ami egy űrnek tűnt belül. Reggel egy madár csiripelésére ébredt. Soha nem hallott még ilyet. A függönyökön átszűrődő hajnali fény magát a szeretetet jelentette. Felkelt, körbejárta a szobát, és ráismert: ez ugyanaz a szoba, mint tegnap, de először látja most igazán.

A következő öt hónapot szakadatlan belső békében és örömben élte. Két évig padokon ült Russell Square-en, állás, kapcsolat, lakhely és társadalmi identitás nélkül. Aztán emberek elkezdtek odamenni hozzá: „Akarom azt, ami neked van. Tudod, hogyan kell?" Ő ezt válaszolta: „Már a tiéd. Csak nem érzed, mert az elméd túl sok zajt csinál."