A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek

A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek

Egy vacsora, amit soha nem felejtek el

Képzeld el a következő jelenetet. Péntek este van, fél nyolc. A barátom, Ádám, hazaér a munkából, és a felesége, Zsófi, már az ajtóban fogadja. Nehéz napja volt, nagyon nehéz. A főnöke felemelte a hangját egy értekezleten, a kolléganője hátbaszúrta egy projektben, és még csak most derült ki, hogy az anyja megint kórházba került. Zsófinak nem kell semmi más, csak hogy valaki meghallgassa. Egy perc együttérzést. Egy fülbe suttogott ölelést.

Ádám leteszi a táskát, kibújik a cipőből, aztán odafordul hozzá, és teljes hat mondatban elmondja, mit kellene tennie. Felhívnia a főnököt reggel. Szembenéznie a kolléganővel. Keresnie egy másik kórházat az anyjának, mert az a kerületi szerinte nem a legjobb. Zsófi arcát látnom kellett volna abban a pillanatban. A szája megnyílt, de nem jött ki rajta hang. Ádám meg teljesen értetlenül állt. Ő szerelemből mondta. Megoldásokat adott. Azt tette, amit férfiként a legtöbbet tud adni: segített. És most a felesége a fürdőszobába menekül, és hallom a vízcsobogás alatt a halk sírást.

Ezen a ponton a legtöbb ember azt mondja, hogy Ádám egy érzéketlen idióta. Pedig nem az. Zsófi sem egy túlérzékeny dráma királynő. Egyszerűen csak két különböző nyelvet beszélnek, és azt hiszik, ugyanazt. Pont erről szól John Gray közel harmincéves klasszikusa, amit ma ugyanolyan frissen olvasol, mint amikor a kilencvenes évek elején először megjelent. A könyv több mint ötvenmillió példányban kelt el világszerte, és ennek nem az az oka, hogy szép a borítója. Hanem az, hogy olyan dolgokat nevez néven, amiket te is megéltél, csak eddig nem tudtad, hogy mások is így érzik.